@torpotroh / uandras.com / flavors.me/uandras

Egyfelől az írás köré fonódik az életem, a másik erős vonal pedig a zene, amiről órákig tudnék mesélni, ezen belül is a friss és gyakran már bekategorizálhatatlan elektronikus hangzások azok, amik hallatán bármikor képes vagyok molekulákra szétesni. Feltett szándékom, hogy a tavalyi Outlook Fesztiválon (dubstep-orientált, főleg az angol közönségre fókuszáló, de a horvát tengerpartra szervezett) szerzett élményeket követően idén minimálisra szorítsam a felkeresett magyarországi fesztiválok számát a külföldiek javára. Most például a Sonarra készülünk nagyon.

Annak idején, amikor kitetted a szerinted legjobb 2010-es albumok listáját, mindegyikre rákerestem és belehallgattam. Ezek az előadók járnak Magyarországra? Van hely, lehetőség, megfelelő méretű rajongótábor a számukra?

A Caribou néven ismert Daniel Snaith járt itt tavaly decemberben, Scuba a megboldogult Mokkában, de ezzel ki is fújt, a többieket tudomásom szerint nem hívták még el. És nem azért, mert egyik-másik magyar partiszervező nincsen képben azzal kapcsolatban, mi megy külföldön (bár ezzel együtt a többség tényleg nem tudja, vagy csak nem akarja tudni), mert igenis tetten érhető a kísérletező kedv – elég csak a tavalyi Real Your Nature bulisorozatot említeni, aminek hagyományát idén a Decknology nevű széria veszi át, de hívott érdekes előadókat a Lick The Click, a Hypnosis vagy a sajnálatos módon pihenőpályára állt Bomb The Jazz brigád is -, az okok leginkább abban keresendők, hogy eléggé rizikós ilyen neveket elhívni Magyarországra. Nemes ügy a kísérletezés, csak éppen nem kifizetődő. Az a szomorú helyzet ugyanis, hogy zenei intelligencia tekintetében itthon az emberek jó része még nem tart ott, mint tőlünk nyugatabbra. Nem érdeklődnek, nem kutatnak, megelégednek azzal, amit letesznek eléjük.

Hogy mennyire nincs igény az újra, az izgalmasra, az úttörő dolgokra, jól mutatja akár a Sziget vagy a Balaton Sound nehézkesen megújuló zenei palettája: míg egy külföldi feszt line upjában inkább azt kell böngészni, hol nincs ütközés két helyszín között, mert annyi a megtekintésre érdemes előadó, itthon nagyítóval kell fürkésznem a műsorfüzetet egy-egy friss hangért. Elkeserítő, hogy még mindig hagynak labdába rúgni például egy Faithlesst, de az még inkább, hogy négy-öt éve az ő koncertjükkel párhuzamosan lemezelő DJ Dork, a techno hazai nagyasszonya mindössze 15 embernek játszott a Medúza Sátorban. Hát itt tartunk.

Te milyen közönségnek írsz ezekről az úttörő zenékről? A visszajelzésekből be tudod határolni például a korcsoportot?

Nemigen. Az emberek jellemzően úgyis csak akkor kommentelnek, ha valami szúrja a szemüket, a tetszést a lájkok korában csak egy klikkel jelzik. Az egyetlen módja megtudni, hogy kik hallgatnak ilyen, egyelőre a periférián várakozó zenéket, legfeljebb az, ha körülnézek egy ilyen bulin. Nem mintha ez mindent elárulna a hallgatótáborról, mert hát van aki csak beesik, más a hely miatt jön, megint más a barátai miatt, legfeljebb csak arra alapozhatok, ki az, aki nagyon betáncolja magát, vagy átható tekintettel fókuszál a színpadra. Néha ilyenkor még be-beugrik egy kilencvenes évekből megmaradt emlék erős zenei szubkultúrákról, meg összevillanó, “te is tudod, én is tudom” tekintetekről, de attól tartok, ezek jórészt már csak a múlt maradványai. Viszont akiket ismerek, és rajta vannak ezeken a friss vonalakon, azokról tudom, hogy úgy általában véve is tágra nyílt szemekkel járnak a világban, értelmes, agilis, európai módon gondolkodó fiatalok, a húszon még éppen innen, de sokszor már a harmincon túl.

Hozzátartozik viszont a dologhoz, hogy én nem is rájuk akarok hatni, hanem azokra, akik mondjuk még mindig a Bonobót vagy DJ Krusht tekintik a különleges zenék etalonjának, de nem azért, mert lezárták a zsilipeket az újdonságok elől, hanem mert nem tudják, milyen forrásokból juthatnának ezekhez. Ha akár csak egyetlen ember is megszereti az általam ajánlott Altered Natives vagy Falty DL lemezt, én azt már orbitális sikernek tekintem. Azzal együtt, hogy nem akarok én messiást játszani, csak még több jó zenéket hallgató embert tudni magam körül.

Korábban másokkal már feljött a popkultúra téma, ami szerintem a szó valódi értelmében halott, hiszen a technológia fejlődésével és a szegmentálódással a popkultúrából pont a “popular” szó mögötti jelentés van kiveszőben.

Pont ez a terület – a kultúra befogadásáé – az, ami óriási paradigmaváltáson ment át az elmúlt időkben, csak nem éljük meg olyan forradalmian, mert lépésről-lépésre zajlott. Pedig húsz éve még el kellett sétálnom a lakótelep másik végébe, és felcsengetnem a haveromhoz, hogy fáradjon le tengózni. Tizenöt éve képes voltam átcipelni az éjszaka közepén a behemót PC-met a konyhánkba, ahol a telefon volt, hogy betárcsázós nettel lophassam az mp3-at az AudioGalaxyról, és halkan nyüszítettem, ha öt óra alatt lejött két szám. Ma meg már a Shazam App azonosítja be nekem a telefonomon, hogy milyen zenét játszik éppen a külföldi dj. És alig telt el egy évtized.

Minden sokkal lassabb volt, és nem kellett annyi irányba figyelni, ráadásul karakteresen vált szét minden, könnyebb volt bármit definiálni, ha úgy tetszik, könnyű volt felnőni egy ilyen közegben. Míg ma egymásba folyik minden, Britney Spears dubsteppel kacérkodik, egy szemüveges fehér srác 2010-ben Curtis Mayfieldet idéző hatvanas évekbeli soult énekel, és egyre gyakrabban nem tudjuk, hogy az (ön)iróniahurkok hol kezdődnek, hol érnek véget, hogyan gabalyodnak. Itt van például Dam-Funk, aki pont ezért zseniális, mert nem érezni pontosan, hogyan viszonyul az általa feltámasztott elektrofunk-vonalhoz. Mégis kurvajók ezek a szárba szökkenő mutánsok, mert egyre kevesebben akarnak adott műfajokba betokozódni, sőt, a menőség fokmérője szinte már az, ha a zenei szakírók legfeljebb csak jelzőhalmozással tudják körülírni az albumodat.

Szóval egyre inkább elnagyoltak a kontúrok, de ez csak azoknak jó, akik tudnak is vele mit kezdeni. Akiknek szükségük van a “dobozolásra”, azok bajba kerülhetnek. És szerintem valahova ide lehet visszavezetni az új generációk gyakran kitapintható hozzáállását a zenéhez: kevés az eligazodási pont, és aki nem hajlandó megvívni egyéni csatáját a fejére növő információdzsungelben, az mást nem tehet, mint hogy halad az árral, ezzel megfosztva magát egy csomó remek élménytől.

Elképzelhetőnek tartod, hogy más országokhoz hasonlóan Magyarországon is iskolai keretek között halljanak a gyerekek a különböző (nem klasszikus) zenei irányzatokról?

2011 Magyarországának társadalmi-politikai berendezkedésében ez legfeljebb a halovány fantazmagória szintjén marad, holott a BBC példája akár iránytű is lehetne. De mit várjunk akkor, amikor még a könnyen befogadható zenéket is kicenzúrázza a Petőfi Rádió nemrég kinevezett vezetője, annak a zenekarnak az alapítója, amelynek koncertjein megszokott szimbólum az árpádsávos lobogó? Nem érdemes persze álmokat dédelgetni, valószínűleg egy következő politikai vezetés se lihegné túl a kérdést, egyszerűen nem érdeke a döntéshozóknak, hogy ezeket a produkciókat a zászlajukra tűzzék, hiszen csak veszíthetnek velük. Mármint népszerűséget. Legutóbb a Cinetrip-főszervező Laki L. László mondta nekem egy interjúban, hogy ezeket a zenéket sikerült ugyan átvinni a tiltott kategóriából a tűrtbe, de attól, hogy államilag támogatottak is legyenek, még rohadt messze járunk.

Mostanában mi foglalkoztat a zenén kívül?

Nem tudom miért, talán a hazai aktuálpolitikai események tükrében, de Chomsky rendszertagadó írásait újabban ismét elővettem egy kicsit, jó dolog ízlelgetni őket. Persze ennél is szívesebben ízlelgetnék búzasört valami vízparton, ordító napsütésben. Vagy a kettőt egyszerre. Ez kifejezetten foglalkoztat. Valamint az úgynevezett utcai fotográfia, amikor emberek kerülnek lencsevégre, pózmentesen, dokumentációs jelleggel. Ezt szeretném kicsit megtolni.

Ahogy látom, újságíróként kifejezetten szeretsz megmártózni egy-egy szubkultúra fontos “meetingjén”. Miért szereted ezeket? A nyitottságodat tükrözik, szeretsz vitás témákban elsőkézből válaszokat kapni, pusztán érdekes beszámolók alapja… szóval miért? És mennyire tudsz kívülálló maradni, nem szippant be egy fanatikusokkal teli közeg?

Dolgozik bennem egy olyan – néha már azt gondolom, abnormális mértékű – információbefogadási kényszer, hogy terápiára szorulnék, ha nem tennék legalább kísérletet a kielégítésére, még ha ez nem is valósulhat meg soha teljesen. Ennek része nem csak a napi sajtófigyelés, de az is, hogy ugyanúgy elmegyek egy Flipperek Éjszakájára, ahogy az iszlám kulturális napokra, vagy legutóbb az első magyar pszichedelikus konferenciára. Mindig is izgattak a társadalom margói, és igen, örülök, ha elsőkézből nyerhetek róluk tapasztalatot. Az meg külön szerencse, hogy az információfeldolgozás és -átadás a tulajdonképpeni munkám, bár gyakran még ezt sem érzem elégnek. A legnagyobb ajándék az lenne, ha a napi alvásigényemet öt órára tudnám redukálni, mert akkor még több mindenre lenne időm. Sosem értettem azokat, akik képesek unatkozni, szerintem az egy életellenes bűncselekmény.

Ki legyen a következő?

Mondjuk legyen Róland :) @steerio , mert nála minden további nélkül megfér a hatodik viceházmester a tudományos megalapozottsággal, akár ugyanabban pillanatban :)